typotrafik

Honnan indultunk - az ötlet - archív 2015.06.01.

Pál Gellérfi

Honnan indultunk - az ötlet

Még úgy 3 évvel ez előtt, 2012 telén kószáltam a neten és nézelődtem mindenféle grafikai fórumokon. És így bukkantam rá több olyan névjegykártya nyomatra, amik nagyon megtetszettek és felspilázva mutattam Fanninak, hogy „Nézd! Nekem kell ilyen névjegy, ilyesmit szeretnék magamnak is!”.

Nagyjából így indultunk!

De, hogy pontosan mi kell egy ilyen elhatározáshoz? Miért tűnik logikusnak saját nyomdát összehozni egy névjegy elkészítéséhez, mintsem valahol elkészíttetni? Miként lehet egy ilyen hirtelen ötletet megvalósítani? Hát, leginkább 3 dolog kell hozzá.

kellően kell hinni abban, hogy bármi lehetséges, ha eléggé akarja az ember

Nekünk 3 év kellett ahhoz, hogy eljussunk az indulásig. Rengeteg anyagot olvastunk el, kb 16 gép fordult meg a kezeink között, közel 3 hónapot (értsd 1080 órát, 3 x 30 x 12 órát) töltöttünk csak a felújításokkal, javításokkal, festésekkel és szerelésekkel és 5x koccintottunk olyan szerzeményekre, melyek egy életben maximum 1x jönnek szembe a szerencséssel.

De a lényeg, hogy bízni kell abban, hogy ilyen ritkaságok manapság is jöhetnek szembe!

nem szabad megijedni a félelmetesnek látszó dolgoktól

Mint például 450 kiló vas öntvény műhelybehurcolásától, mielőtt jön az eső. Vagy nem kell félni attól, hogy úgy vásároljon az ember egy gépet, hogy arról csak egy 800x600 pontos képet látott és 1300km-re van tőle. Ugyanis máshogyan sajnos nem megy.

Ebben a közösségben kevesen vannak még kevesebb gépre, eszközre, és ezért általában mindenki korrekt mindenkivel, hiszen valahol mindenkin múlik a szakma túlélése. 1-1 nyomdagép, 1-1 fabetű szett szét lángvágózása, szétszórása, elkallódása 1-1 technikatörténeti relikvia megszűnését jelenti. És itt minden ilyen relikvia, ezért pedig megéri kockázatot, áldozatot vállalni vagy felkötni a nacit és nekimenni a munkának.

akármennyire is az ellenkezőjét mutatják a körülmények, pozitívan kell állni a jövőhöz és bízni magunkban

A legnagyobb nehézséget egy ilyen magasnyomó műhely összerakásánál (és a hasonló projecteknél) egyfelől természetesen a beleinvesztálás jelenti, és itt nem is elsősorban az anyagi része az érdekes, hanem a munka és agyalás. Minden minőségi eszköz már antik, sorbanállás van 1-1 kézi sarokgömbölyítőért vagy plakátnyomó gépért. És ha még hozzá is jut az ifjú nyomdász egy ilyen ritkasághoz, szinte mindig javításra szorulnak a portékák. Namost a javítás alatt nem azt kell érteni, hogy 3 csavar hiányzik a 4-ből, hanem azt, hogy egy alkatrészt öntödében újra kell öntetni és marógéppel beállíttatni. Ami nem a szombati barkácsprogram vagy IKEA bútor összeszerelés kategória, hanem az ’értsd-meg-a-gépet-és-találd-ki-a-hogyant’ verzió. És ez egy alapabb felszereltségnél is elég hosszadalmas, nehezen kalkulálható és véletlenszerű folyamat.

Másfelől az nagyon nehéz, hogy rajtad, vagy ugye esetünkben rajtunk kívül szinte minden ismerősünknek őrültségnek tűnik a nyomdaépítés, de legalábbis lutrinak, hóbortnak, stb. Hiszen piackutatás és hatáselemzés nélkül ki fektetne be egy ötletbe? Eleve ki fektetne be bármitis bármibe az azonnali meggazdagodás ígérete nélkül? Vagy miértis vállalkozna Magyarországon az ember, ha nem kopasz?

Csupa tutimegmondás vett körbe minket is, és ilyenkor nagyon nehéz ezekre reagálni, hiszen 1., van reális kockázat, de az nem az és nem feltétlenül akkora, mint amiről beszélnek mások 2., olyanok szoktak leggyakrabban „hozzászólni” az önmegvalósító ötletekhez, akik nem nagyon önmegvalósítottak még soha.

Persze, ahogy alakulnak a dolgaink, azért úgy csöndesednek a hangok. Én ezt úgy fogom fel, hogy ez egyféle próbatétel, ha ennek dacára is megy, akkor bőven jó! :)

Szóval ez a 3 dolog kellett nekünk is eddig, hogy idáig eljussunk. Persze, még nem vált önbeteljesítővé a tervünk, de a nehezén már túl vagyunk, és mostmár foglalkozhatunk a műhelyünk élvezetes, inspiráló és kreatív oldalával is, a nyomtatással.